28. Az irigységről

           

Ezzel a dologgal is nap mint nap találkozhatunk. Hányan, de hányan irigyek ránk, és bizony előfordul, hogy mi is irigykedünk másra igaz? De miért jó ez? Ez egyáltalán nem jó. Érezzük belül, szerintem sokan, hogy kellemetlen. Akkor miért van mégis bennünk ez a fura érzés?

            Sokan úgy gondolják, milyen jó ez, mert ez motiválja az embereket arra, hogy jobbak legyenek, teljesítményekre sarkallja őket, hogy mutassák meg, jobbak másoknál. Aztán ott az evolúcióelmélet, ami szintén ezt igyekszik alátámasztani, jobban mondva megerősíteni. Csak az erősek maradnak életben, a gyengék elbuknak. Aki nem elég erős, meghal. És sorolhatnám. Igen, csak van ennek egy másik oldala. Amíg az emberek egymással harcolnak, a háttérben bizony irányítják őket. „Oszd meg és uralkodj!”

            Induljunk neki mégegyszer. Mivel bennünk van az Isteni Szikra, ez arra sarkall bennünket, hogy a Fény felé törekedjünk, ahogy a növények is a fény irányába nőnek. Ez a spirituális fejlődésre igaz leginkább. Ösztönösen kíváncsiak vagyunk, hogy hogyan tudhatnánk meg többet a környező világból. Néhány gyermek még érzi is, hogy igazából nem valami új dolgot tanul, csak a környezetében lévő információk segítenek emlékezni valamire. A gyermek nem azért tanul meg járni, mert irigy a környezetében élő felnőttekre, hanem azért, mert látja, hogy ők két lábon járnak, ezzel aktiválódik benne egy kód, ami ezt elősegíti. Azok a gyermekek, akiket állatok nevelnek, azt látják, hogy négykézláb kell járni. Megtanulják, de valószínűleg érzik, hogy a testük nem igazán arra van kitalálva.

Szóval egészen addig egészséges hajtóerő a fejlődni vágyás, amíg az hajtja, hogy az ember változtasson magán, de azért, hogy a fény felé törekedjen. Akkor válik ez az egész betegessé, amikor a motiváció megváltozik, anyagiasodik. Mit jelent ez? Hogy elhiszi az ember, hogy külön álló lény. Nem egységben gondolkodik, hanem kétségben. Amikor elvárják tőle a nagyobb teljesítményt, egyébként nem tartják elég jónak. Mi az, hogy elég jónak? Kihez, mihez képest? Ki szabja meg, hogy ki elég jó? Természetes, hogy rögtön ezek a kérdések merülnek fel egy tudatos emberben. Senki nem szabhatja meg, hogy ki elég jó. Ezzel csupán azt akarják, hogy az embereknek ne legyen önbizalma. Ne abban bízzanak, amit belül éreznek, hanem várják, hogy valaki majd megmondja, mi a helyes, mi a jó, mi a mérce. Ezt teszik azok, akik élősködnek az emberiségen. Már fiatal korban megmérgezik az elméjét a gyermekeknek, képzelt elvárásokkal, hogy a saját fejlődésre indító ösztönét lealacsonyítsák holmi gyűlöletteljes irigységgé.

Az az ember, aki becsüli és szereti önmagát, nem irigykedik másokra, nincs rá szüksége,hiszen ő így ahogy van, tökéletes, teljes egész, a Teremtő egy része, egyszeri és megismételhetetlen. Ki akar ennél több lenni? Viszont az, akinek nincs önbecsülése, az folyamatosan irigykedni fog mindenkire, mert miért jobb valaki ebben, vagy abban nála, vagy miért van több pénze, vagy szebb párja, vagy sorolhatnám. Az ilyen ember sosem lesz elégedett semmivel és senkivel, de leginkább önmagával nem, és ezt pont önmaga elől fogja eltitkolni. Extrém esetekben aztán még ölni is képes haragjában, de az biztos, hogy a környezetében élők életét megkeseríti. És az így felnőtt emberek aztán gyermeket vállalnak. Nem csoda, hogy ott tart a világunk, ahol tart.

Mit lehet tenni? Aki akarja, meg tudja változtatni gondolkodásmódját, aki akar, vissza tud találni a fent említett egészséges énképhez. Minél többen tesszük ezt meg, annál hamarabb változik meg a világ, és áll helyre az elveszett egyensúly. De mindenki magán változtasson, mások életébe egyszerűen nincs jogunk belenyúlni.