Előzőleg a szabadságnál nagyon szépen ecseteltem, hogy nem vágyunk más karjaiba, mégis ez egy ennél komplexebb téma, amit érdemes kifejteni. Tudjuk, észleljük, hogy a világ egyre gyorsul. Nem is tehet mást, egyre gyorsabban fejlődünk spirituálisan, még akkor is, ha sokszor pont attól esünk kétségbe, mennyire le van maradva az emberiség ezen a téren. A szellemi és tudati fejlődés most már nem csupán egyes beavatottak kiváltsága, hanem bizony már mindenki számára elérhető. Nem volt ez így még 100 éve. Azokat a dolgokat, amikről írok, ma már bárki átélheti, nem kell hozzá nagy varázslónak lenni. Ahogy gyorsul a fejlődésünk, úgy gyorsul a feladataink megoldása is. Régebben elég volt, hogy egy feladatot egy életen át oldjunk meg, ezt gyakran a párunk hozta, mutatta is, elég is volt, hogy egész életünkön át ezt tőle látva próbáljunk fejlődni. Sajnos még így sem sikerült megoldani sokszor ezt a picike egy szem feladatot sem, és életeken át visszakaptuk.
Most a világvégéről beszélnek, ami természetesen nem így fog kinézni, nem lesz vége a világnak, csak valami új kezdődik majd, az viszont bizonyos, hogy úgy tudjuk elkezdeni ezt az új életet, ha lerendezzük jelen feladatainkat. Ezek ugyanis visszahúznának minket ebbe a régi sárba és nem engednék, hogy megéljünk valami sokkal magasztosabbat, boldogabbat, újabbat. Ahogy közeledik ez a pont, úgy sűrűsödnek teendőink. Ez bizony a párkapcsolatokra is igaz. Egy személy hoz bizonyos feladatot, feladatokat, amiket hamar megoldunk, már nincs tovább alapja a kapcsolatnak, tovább kellene lépni, el kellene engedni egymást, hogy új személyekkel új feladatokat teljesíthessünk, rövid az idő, haladni kéne. Félreértések elkerülésére ez pont nem azt jelenti, hogy egyik ágyból a másikba kellene bújni. Ez csak akkor jelenti azt, hogy a párunkat le kell cserélni, akár többször is, ha mindketten, vagy egyikünk képtelen arra, hogy ténylegesen megoldja az adott feladatot és túllépjen rajta. Amikor mindkét fél hajlandó magán dolgozni, a saját fejlődésének útján járni, még mindig vezethet másik irányokba, ami szintén az elengedéshez vezet, de van olyan eset is, amikor egy irányba fejlődünk, hasonló tempóban. És van még egy nagyon fontos dolog, hogy ha nem a párunktól várjuk el, hogy a feladatainkat hozza, hanem képesek vagyunk önállóan, szabadon fejlődni, akkor szintén van létjogosultsága egy egész életen, vagy több életen át tartó szerelemnek. Fontos, hogy ne kössük meg a másikat, vagy magunkat. Éljük ki a szabadságot belül, teljes egészében. A feladatokat hozhatják más emberek is a környezetünkben, nem kötelező párunknak, és nem kötelező párunkká tennünk azt, aki a feladatot mutatja.
A lényeg, hogy fogadjuk el magunkat olyannak amilyenek vagyunk, akkor is, ha még sokat szeretnénk fejlődni, mert nem lehet alapja a megtett fejlődés az önmagunk iránt, a bennünket alkotó Teremtő iránt érzett Szeretetünknek. Ez oda vezet, hogy „szeresd magad, mint felebarátodat”, vagyis mást sem tudunk jobban szeretni és elfogadni, mint magunkat. Téves azt képzelni, hogy dehogy nem, hát én tudom, hogy a párom az életemnél is jobban szeretem. Sajnos ez azt jelenti, hogy jobban akarok rajta uralkodni, jobban akarom birtokolni, még az életem árán is az enyém kell, hogy legyen és maradjon. Ez szeretetérzésben jöhet ki, de bizony ez nem a tiszta forma. Amikor képesek vagyunk elfogadni önmagunkat minden hibánkkal együtt és szeretni magunkban a sötét dolgokat is, akkor el tudjuk majd fogadni embertársainkat is, hisz látni fogjuk, bennük is ugyanazok a sötét és fényes energiák keringenek, mint bennünk. Meg fogjuk érteni, hogy mindenki tükröt tart elénk, még akkor is, ha nehéz belenézni ebbe a tükörbe. Bizony bennünk is ott az agresszív tömeggyilkos és ott van Jézus is, a maga tiszta szeretetével és Fényével. Nem az a kérdés, hogy mi van bennünk, hanem az, hogy mit választunk, mit akarunk ebből kiélni. Ez fejleszthet, vagy korlátozhat mindenkit.
Ettől még senki nem kényszerít senkit arra, hogy egy működő-képtelen párkapcsolatot fenntartson, csak segít, hogy megértsük egymást. És abban is segít, hogy megtaláljuk az értékeket egymásban és tisztán fel tudjuk mérni, van-e létjogosultsága az együttélésnek egy bizonyos emberrel, vagy nincs.
Sokszor gondoltam úgy, hogy életem során eddig mindig rosszul választottam. Most már tudom, hogy ez nem egészen így van, még ha így is tűnik. Akit választottam, azzal pont az volt a feladatom, hogy megéljem azokat a kínokat, amiket megéltem, pont a fejlődésem szolgálatában történhetett mindez. Amikor viszont eljutottam, hogy szeressem és becsüljem magam, akkor már nem mentem bele akármilyen kapcsolatba, tudtam, a legjobbat érdemlem, nekem a legjobb jár. Ez nem egyezik azzal, hogy a herceget várnám a fehér lovon. A jelenlegi fejlődési szintemhez mérten a legjobbat vártam. Mint ahogy eddig is. Tudom, addig maradhatunk együtt, amíg fejlődésünket ez segíti, vagy amíg ez kellemes mindkettőnknek. Egy biztos, célravezető, ha nem várjuk el a másiktól, hogy fejlődjön, mert ha ő fejlődik, akkor majd én is. Ezt senkitől ne várjuk. Majd ha jobb lesz a világ, én is jobb leszek. Ez bizony fordítva működik. Ha én jobbá válok, észreveszem, hogy a világ jobbá vált körülöttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése