Ismét egy nehéz téma, amiről beszélnünk kell. Mit jelent ez pontosan? Hogy a gyilkosnak bocsássak meg, aki megölte a gyermekem, miért? Persze sokszor nem ennyire durva a helyzet, mégsem akarunk megbocsátani. Vannak olyan emberek, akik még csak ki sem képesek mondani azt a szót, hogy bocsánat. Ellenben ne feledkezzünk meg azokról sem, akik egész életüket úgy élik, hogy nem akarnak senkinek sem ártani és ettől állandóan görcsben vannak, folyamatosan elnézést kérnek, már jóformán azért is, hogy merik a levegőt használni. Ezek végletek, egyik sem feltételez tudatosságot. Mire jó mégis ez az egész?
Gondoljuk csak végig, mi történik akkor, amikor valaki megbánt minket. Tett egy olyan dolgot, amitől mi rosszul érezzük magunkat, akár fizikailag, akár lelkileg, esetleg mindkettő. Ilyenkor a szívünkben haragot érzünk, de megtenném én is vele, tapasztalja csak meg tettei következményeit, legyen neki is olyan rossz, mint nekem, sőt durvábban is szoktunk átkozódni. Erre semmi szükség. Előfordul olyan is, hogy annyira megkeserítik egymás életét még közeli hozzátartozók is, hogy évekig nem beszélnek. Biztos, hogy jó ez? Miért helyez akkor a hangsúlyt Jézus a megbocsátásra, persze nagyon rafinált, amit mond: „Bocsásd meg az én vétkeimet, miként én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek.” Hogy is van ez? Úgy bocsáss meg nekem, ahogyan én képes vagyok a többieknek megbocsátani? Vagyis ha erre nem vagyok képes, akkor legyen nekem is olyan rossz, mint nekik, ha meg képes vagyok rá, akkor majd nekem is megbocsáttatik? Bizony ám. Ide vág az az intelem is, hogy csak azt kívánd másnak, amit magadnak is kívánnál. Akármilyen furcsa, ebből következik bizony az is, hogy „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Gondoljuk csak végig. Ha én azt kívánom másnak, hogy szembesüljön nagyon keményen tettei következményeivel, az fog történni, amit már a tudatalattiról írtam, amit kimondunk, azt magára veszi, mert egyek vagyunk. Ez egy kívánság saját magunk felé. Amikor átkozódunk, akkor is magunknak kívánunk rosszat, nem véletlen, hogy azt mondják, minden átok visszaüt.
Térjünk a lényegre. Mi történik, amikor valakire haragszunk? Mi rosszul érezzük magunkat, folyamatosan rágódunk, elvágjuk a jó dolgokat magunktól, mert csak azon idegeskedünk, hogy a másiknak legyen már rossz, ha egyszer olyan gonosz volt velem. Megfosztjuk magunkat az élet élvezeteitől, örülni sem tudunk igazán, mert csak mérgezzük magunkat. És amit már írtam, közben mi magunkat átkozzuk. Ha észrevettük, ez a másik fél számára sokszor nem is érezhető, észre sem vehető, éli az életét, mint ha misem történt volna. Szóval, azzal senkinek sem ártunk, hogy haragszunk rá, nem is érinti meg, sőt, még csak nem is fog hamarabb szembesülni saját tetteinek következményeivel, mint az számára szükséges. Ne feledjük, végigélheti az egész életét gonoszan, úgy, hogy másoknak szenvedést okoz, míg ő él „mint Marci, hevesen”. Aztán amikor eljött az idő, majd szembesül. De kik vagyunk mi, hogy meg akarjuk határozni, mások fejlődési tempóját?...
Tehát egyszerűbb, ha megbocsátunk. mi történik ekkor? Kilépünk ebből a bűvös önemésztő körből és friss levegőhöz juthatunk, megújulhatunk, élvezhetjük az életet. Ráeszmélhetünk két alapvetően fontos dologra a megbocsátáson kívül, az elfogadásra és az egyéni feladatra. Elfogadjuk, hogy a másik olyan amilyen, hiszen mi is olyanok vagyunk, amilyenek, minden értelemben. Tévedés ne essék, nem kell a szörnyű tettet meg nem történtnek venni. Csak amit tett, annak következményeivel, majd szembesül függetlenül attól, hogy mi ezt akarjuk vagy sem, siettetjük-e, vagy sem. A megbocsátás lényege annyi, hogy a benne lakozó Isteni szikrát meglátjuk, annak megbocsátunk, szabadon engedjük és magunknak is megbocsátunk, szabadon engedve magunkat.
Miért bocsássunk meg magunknak, ha egyszer mi vagyunk a sértett fél? Egyszerűen azért, mert mint azt fentebb írtam, semmi nem történhet velünk a mi beleegyezésünk nélkül, vagyis mi ezt a viselkedést kiváltottuk a másikból, mert szembesülni akartunk ezzel. Ez a feladatunk, hogy mit csinálunk egy ilyen helyzetben. Ez akkor is így van, ha nagyon súlyos dolog történt. Bizony, meg kell tanulnunk elengedni. Talán itt érdemes ezt is megemlíteni. Hogy állt Jób dolgokhoz? Ő volt az a Bibliában, akit úgy megkínzott az Ördög, hogy mindenét elvette, a családját is, a barátait is, még az egészségét is, csak az életét hagyta meg, a többi maga volt a Pokol és a nyomor. Mégis azt mondta Jób, az Isten adta, az Isten elvette, áldott legyen az Ő neve. Még így sem volt hajlandó feladni mély hitét, még így is bízott az őt megalkotó Teremtőben annyira, hogy az Ördög végül feladta. Mi lett a következmény? Mindent többszörösen visszakapott Jób. Jó, ha tudjuk, hogy az életünk az Istené, nem csak mert Ő teremtette, hanem mert Ő alkot minket. Egyek vagyunk. Ha viszont egyek vagyunk, akkor saját magával szúr ki időnként a Teremtő nem? Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ok és okozat, az adok és kapok mindig működik, hogy az élmény teljes legyen. Ha valamire emlékezni szeretnénk, akkor bizonyára emlékeztetőt fogunk magunknak hagyni. Ha még mindig nem sikerült, akkor erősebb jelet fogunk elhelyezni, ha még mindig kevés, akkor megint keményebben figyelmeztetjük magunkat, hogy jusson már eszünkbe az a valami. Bizony ezeket a figyelmeztetőket nem csak az anyagi világban helyezzük el, hanem bizony szellemi szinten is. Máshogyan az Egység segítségével szólunk egy erre alkalmas embertársunknak, vagy természeti jelenségnek, hogy legyen oly jó, és figyelmeztessen már minket arra, amire emlékezni szeretnénk. Ilyenkor jöhet az, hogy valaki egy durva figyelmeztetés alkalmával megbánt minket. Ezért kell magunknak is megbocsátani, hogy most már tudom, megtanultam a leckét, sőt bocsánatot kérhetünk a minket megbántótól, mert felhasználtuk arra, hogy valami rosszat tegyen velünk.
Ezek után helyreáll a rend, csak tényleg nem árt, ha rájövünk, mit kellett megtanulnunk. Ha nincs már ember, vagy természeti jelenség, aki figyelmeztessen minket, akkor jönnek a betegségek és a balesetek. Most gondolhatjuk azt, hogy de hát szóból ért az ember. Valóban?
Gondolkodjunk el a fentieken, annak tükrében is, hogy minél jobban fáj és tiltakozunk, talán annál jobban belevágott a közepébe, a lényegébe, amit írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése