Ez ismét egy csodálatos kérdés. Sokan úgy tanulják, hogy halálunk után vagy a Mennybe, a Tisztítótűzbe, vagy a Pokolba kerülünk. Ez részben nem is vitás. Érdemes tisztázni, hogy mi történik, amikor meghalunk. Semmi extra: levetjük a fizikai burkot, az ahhoz kapcsolódó egóval, aztán a Lelkünk egy olyan létsíkra ér, amilyet teremt magának. Itt is a következményeket láthatjuk. Aki szeretetteljes életet élt, az egy Mennyországhoz hasonló helyet fog magának teremteni, mert ő itt is így élt, semmi nem változik. Aki gonosz volt, az a félelmei szerint egy Pokolhoz hasonló létformát teremt magának. És persze itt is mindenféle skálán léteznek az átmenetek, kinek-kinek életvitele és fejlődési szintje szerint. Legyünk őszinték magunkkal: aki egész életében harácsolt, mindenkin átgázolt, akit tudott tönkretett, az hogyan kerülhetne egy szeretetteljes közegbe? Nem is tudná szegény elviselni.
Természetesen ez sem tart örökké. Egy idő után a Lélek ezt megunja, ekkor egy olyan helyre kerül, ahol értékeli az életét. Itt ismét látja, hogy mit tervezett el és abból elemezheti, hogy mit végzett el. Új élettervet készíthet, ebben segítenek neki, az úgynevezett lélekcsoportja, akikkel eltervezhetik, hogy legközelebb mit tegyenek, hogy a fejlődésük sikerülhessen. Ezért nincs értelme az öngyilkosságnak. Ilyenkor elmenekül az életében adódott nehézség elől az illető, de következő életében valószínűleg komolyabb helyzetet teremt majd, ráadásul úgy, hogy ne legyen lehetősége elmenekülni, hanem igenis fejlődjön és oldja meg a feladatot. Amikor nyomorékokat látok, mindig elgondolkozom azon, vajon miért vállalhatta be ezt a létformát. A sajnálat ilyen emberekkel kapcsolatban már kiveszett belőlem, mert érzékelhettem néhány esetben, hogy az illető jelen életében miért szellemi fogyatékos, miért végtaghiányos, és ilyenek. Mindig kiderült, hogy megvan bizony az ok, és semmi sajnálatra méltó nincs benne. Szerintem nagyon fontos megértenünk a reinkarnáció fogalmát. Ez is egy körforgás. Az élet nem áll meg, a Lélek nem hal meg, az mindig megy és megy tovább. Tulajdonképpen halhatatlanok vagyunk. Ilyenkor jön az, hogy de amikor azt olvasom, vagy látom, vagy hallom, hogy ártatlan gyermekeket ölnek meg, egy tömeggyilkos végigirtja a környéket, akkor hol itt az igazság? Ott, hogy nincsenek áldozatok, semmi nem történhet velünk, amit nem vállaltunk, vagy amit nem okozunk magunknak. Van aki meg akarja élni azt a tapasztalatot, hogy milyen más keze által meghalni. Ilyenkor két dolog történhet. Meghal más keze által, egyik megtapasztalta milyen ölni, a másik megtapasztalta milyen így meghalni. Aztán lehet, hogy cserélnek. Vagy, és ez itt a csodálatos, amikor ott a helyzet, hogy valaki megölje embertársát, még mindig választhat, hogy megteszi-e vagy sem. Ha nem, akkor óriásit fejlődött, és új szintre lép a Szeretet útján, mert nem hagyta, hogy csak úgy sodorja az ár, hanem tudatára és teremtő erejére ébredt, és végre használta csodálatos képességét, ami eleve elrendelt jogunk, a szabad akarat. Akit megölt volna, elkerülheti szintén ezt a helyzetet, ha megindul a lelki fejlődés útján, és felülbírálja születés előtti akaratát. Ekkor neki is nagy fejlődést kell felmutatnia a tudatosodás területén, hogy elkerülhesse eltervezett végzetét. Ellenben semmi sem lehetetlen, minden a Lehetségesség mezejében van. Miután már találkoztam előző életeimmel és át is élhettem előző halálaimat, tudom, hogy mindez csak egy nagyszerű átalakulás, egy esély arra, hogy aminek vége, azt folytassuk egy magasabb szinten, akár újra leszületve hibáinkat kijavíthassuk. Mindennek célja az volt, hogy a felelősséggel élést reklámozza, és nem az, hogy ha van még sok esélyünk, akkor lehet felelőtlenül élni. Lehet, csak nem biztos, hogy érdemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése